Voltam állásinterjún. Hát ez most már nem is tudom hányadik volt. Nem is ez a lényeg most, meg az sem, hogy vajon lesz-e belőle valami. Egyébként szerintem lesz.
Ami most jobban izgat, az az idegen emberek összezárva, várakoznak valamire. Ez lehet akár valami vizsga, felvételi, tanfolyam, SZTK, háziorvos, vagy akármi, ahol idegeneknek bizonyos időt kell egymással eltölteni és általában egy időben vannak odahívva. Ez nagyon érdekes szituáció, amelyben megvannak az állandó szereplők és az interakció állandó szakaszai. Természetesen mint számomra kiderült, ez országtól, nemzetiségtől független.
Elszöris van a szerencsétlen, amelyik elkésik. Kissé zihálva, összezavarodva esik be az ajtón és csak mosolyog, úgy csinál, mintha ez egy vicces szituáció lenne, hogy elkésett. Pedig nem az. Sőt inkább szánalmas. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ma én voltam a későn érkező szerencsétlen.)
Eltelik 20-30 másodperc mire a nép figyelme ismét az előadóra terelődik, akit a későn érkező megszakított pofátlanul. Aztán mehetünk tovább. Az előadó elmondja amit akar és megkérdezi, hogy van-e valakinek kérdése. Ekkor jön az okostojás, akinek mindig mindenhez van hozzáfűzni valója: ez az amolyan 40-50 közötti 'parizeresen' kopaszodó férfi csúnya ingben, kardigánban, vagy kötött mellényben, SZTK keretes olvasószemüveggel szövetnadrágban. Egyébként meglepő, de itt is van SZTK keretes szemüveg. Na, ő kérdez, megkapja a választ és reagál - próbál vicceset, de persze nem vicces. De azért halk, rövid nevetés szerű zaj vonul át a termen, csak hogy ne érezze magát kényelmetlenül az uriember. Meg persze azért, mert vannak olyan topák, akik meg viccesnek tartják.
Az első kérdés után jön még a fiatal szerencsétlen, aki olyat kérdez, ami mindenki másnak egyértelmű.
Aztán az előadó elhagyja a helyiséget és az odahívottak magukra maradnak. Elkezdődik a kibontakozás. Az okostojásnak természetesen gondja támad és megosztja mindenkivel - természetesen egy poénnak szánt megjegyzéssel fűszerezve, melyre már nem annyira egyértelmű nevetés-zaj hallatszik.
Csönd... csönd... aztán a kotnyeleskedők elkezdik a szomszédaikat kérdezgetni - halk sustorgás. Valahol a beszélgetés elakad, mert a kérdezett nem kíváncsi a másik élettörténetére és a sajátját se kívánja megosztani. De azért néhány pár jól egymásra talál.
Aztán páran bemennek az interjúra/dokihoz/vizsgára/stb, ekkor ismét csönd. Vécére menés, mert nem bír ki 1,5 órát hugyozás nélkül... csönd... van 1 azaz egy fő jó-csaj, aki azért annyira nem is jó-csaj ha belegondol az ember, de a társasághoz viszonyítva jó. Szóval a jó csaj sms-t ír - kétkézzel, rózsaszín telefonnal.
Kijön valaki, a nép letámadja, vallatja, hogy mi volt. Ő csak vigyorog, mondja hogy nem kell izgulni, nem harapnak, meg könnyű volt, meg semmiség, de azért még látszik, hogy remeg a keze és a homloka is gyöngyözik.
A friss információktól felbuzdulva egyre többen kezdenek beszélgetni, egyvalaki kiemelkedik és magánál tartja a szót, mesél magáról, a szituációról. Mondhatni értelmes ember, már-már érdekes amit mond, és még használható poént is sikerül belefűzni. Többen beszédbe elegyednek vele, de csak 1-2 mondat erejéig, amig vissza nem kerül hozzá a szó. Van egy buta-lány, aki beszáll(na) a beszélgetésbe, de senki sem kíváncsi a mondandójára.
Az emberek fogynak, a beszélgetők egyre több témát érintenek. Én csak várok, figyelek, nem szólok akkor sem, ha tudnék okosat mondani. Meghagyom őket tudatlanságukban - így nem derül ki, hogy hülyeséget beszélnek. Én csak figyelek... persze unatkozom, úgyhogy elemzem őket... arra gondolok, hogy micsoda tipikus szituációk, tipikus emberek... erről írnom kéne... nevekkel illetem a résztvevőket, ezen magamban nevetek... elvagyok. Majd hazamegyek és blogot írok. Bizonyos szempontból azért ez is szánalmas.
Utolsó kommentek